2. Fejezet MARCO

    Sziasztok.

Meghoztam a 2. Fejezetet Marco szemszögéből. Bocsi, hogy ilyen rövid, de míg nem kezd kibontakozni a sztori addig nem igazán tudom a semmit hosszúra nyúzni és nem akarom  unalmassá tenni. Szóval, jó olvasást és ha tetszik azt jelezzétek vagy azt is ha nem. 

Puszika. :)

                                                       

 Marco szemszöge:

Az ébresztő helyett, ma az All I Want For Christmas is You keltett fel. Karácsony van. Utálom ezt az ünnepet, mert ma van 2 éve, hogy a barátnőmmel (Caroline) szakítottunk egy ünnepségen Washingtonban.  „Még csak nem is ez a legrosszabb, ami akkor történt.  Dühös voltam, és részeg. Sötét volt. Minden olyan hirtelen történt.” Valaki nagyon élesen és intenzíven kopogtatott a szobaajtómon. Mats volt az. Beengedtem. Két vaskos boríték volt nála. Egyet az ágyamra dobott. A másikat pedig felbontotta. A ragasztó erősen fogta a papírt, így egy kicsit nehezen tudtam kibontani, de végül sikerült. Egy csicsás, díszes meghívó volt benne. Szilveszter estére szólt. A haveromra néztem, aki ezerrel vigyorgott rám. Eltudtam képzelni vajon mi járhatott a fejében, ugyani velem együtt ő is facér. Ösztönösen megráztam a fejem, jelezve, hogy én nem megyek. Mire ő csak azt hajtotta, hogy milyen tuti csajok lennének, meg, hogy ha megtudják, kik vagyunk, azonnal jönnek a hálószobánkba. Én viszont, lehet, régimódinak hangzik, de egy olyan lányt szeretnék, aki nem azért szeret, mert sok pénzem van, vagy, hogy híres vagyok. Nem! Engem azért szeressen, aki igazából vagyok. Az összes hibámmal együtt. Őszintén, az lenne a legjobb, ha még csak nem is ismerne. Végül is Hummels addig-addig nyaggatott, míg végül igent mondtam. Ez most egy cseppet sem érdekelt. Ezen a napon mindig előjön egy maró érzés a mellkasom közepén, ami egyszerűen nem hagy enni, inni, gondolkodni, vagy egyáltalán bármit is csinálni. Nagy nehezen kivánszorogtam az ágyamból, ami most a szokásosnál is nehezebb volt. Gyenge voltam és erőtlen. Valamit kellene csinálnom ezzel a valamivel, ami olyan mintha a mellkasomon ülne. Átmentem a fürdőszobába és a zuhany alá állva elgondolkoztam az élet nagy gondjain. A hideg víz, ahogy végigfolyt a meztelen testemen. A hideg futkosott a hátamon tőle, de mégis ez ad erőt a felkeléshez, és olykor a gondolkodáshoz is. Mikor végeztem, 10-20 perc is eltelhetett már. Szárazra töröltem a testem és a köntösömet felvéve, amit kivételesen a helyén volt, bementem a szobámba. Felvettem egy egyszerű fekete pólót és egy fekete koptatott farmert. Befújtam magam a kedvenc, lágy, csokis illatú Axe-ommal. Mikor lementem, a haverom már piros mikulássapkában, valami karácsonyi dalt dúdolva díszítgette a karácsonyfát, amin sárga és fekete díszek voltak. Hűek voltunk a csapathoz, és Dortmundos díszeket használtunk. Mikor hátrafordult, észrevett és zavarában levette a sapkát és a cipőét kezdte ez tanulmányozni, mintha valami érdekes lenne rajta.

-          Bocs haver csak… - kezdett magyarázkodni.

-          Miért is? Azért mert ünnep van? Ugyan már emlékszem két éve ilyenkor még négyen díszítettünk. – mondtam mosolyogva a Hummelsre – Elmentem enni, ha végeztél gyere te is.

Válaszul csak bólintott és tovább díszítgetett. Sarkon fordultam, és a konyha felé vettem az irányt. Kivetten 4 tojást a hűtőből, feltörtem, megfűszereztem és megsütöttem. Elővettem két tányért él leültem enni. 5-10 perc múlva csengetést hallottam. Kimentem, hogy megnézzem ki az.  Hát ki más lehetett volna, mint  a mi drága edzőnk Klopp. Két sárga szatyor volt nála. Köszönt, kellemes ünnepeket kívánt és már ment is. Hiába marasztaltuk, nem maradt. Mikor bezártam az ajtót, akkor vettem észre, hogy kész lett a fa. Nagyon szép lett. Emlékszem, amikor még 3 éve, négyen díszítettünk.  Én, Mats, Caroline és Anna. Mikor feleszméltem, Hummels épp a Cobra11-et bömböltette a tv-ben. Mivel imádtam, gyorsan visszaszaladtam és csináltam pattogatott kukoricát sok vajjal. Amikor visszaértem, már ment a sorozat. Épp Ben törte össze a vadonatúj Mercedesét. Lekuporodtam a vörös bőrkanapénkra és nagy csámcsogások közepette, élveztük a műsort. Délfelé, vége lett a sorozat maratonnak. Mivel én ezután szinte halálra untam magam, elhatároztam, hogy kimegyek egy kicsit sétálni a frisslevegőre, mert egy kicsit ki kellet szellőztetni a fejem. Mikor kiléptem az barna faajtónkon, a lágy téli szellő tapadt a bőrömhöz. A látvány gyönyörű volt. A fák, a házak a dombok. Mindent a puha, fénylő, hideg hó takart. A szemem elég nehezen szokta meg visszaverődő, éles, fehér fényt. Csak sétáltam a városban. Az egyenes, betonjárdát figyeltem végig. Mintha valami érdekes lett volna rajta. Páran megismertek, megszólítottak, de én most nem tudtam semmire sem figyelni, csak a saját gondolataim jártak az eszemben. Meg a két évvel ezelőtti eset, amit nem tudok magamnak megbocsátani. Magam sem hiszem el, hogy mit tettem. Egyedül az vigasztal, hogy nem én voltam a hibás. Sötét volt, esett a hó és köd volt. Képtelenség volt, bármit is ilyenkor látni. Egy idő után azt vettem észre, hogy csak megyek és megyek, de már nem gondolkodom semmi. Sarkon fordulok és megindulok visszafelé. Visszafelé is megismernek páran, most viszont kiosztottam pár autógrammot és csináltak velem pár képet. Más körülmények közt ennek örültem volna, de most csak muszájból tettem, mert ha nem tettem volna az a holnapi újság meg is írta volna. Mikor hazaértem Mats a FIFA előtt ült és játszott.

-          Te aztán élvezed a karácsonyt, mondhatom. – hülyéskedtem a haverommal.

-          Jó szólal meg. – ütött a vállamba és a kezembe nyomta a dzsojsztikot. Elvettem, összepacsiztunk és elkezdtünk játszani.

Egészen kora estig játszottunk, amikor is Mats megszólalt, hogy ő éhes és elmegy csinál vacsorát. Felvette a kötényét és a sapkáját. A mit még a szüleitől kapott. Mivel, szakács akart lenni, míg fel nem fedezték benne a focistát. Onnantól kezdve felfordult az élete. Félórával később kész is lett a vacsora. Az illata intenzív és tápláló volt. Reménykedtem, hogy maga a kaja is ilyen jó. Könisgbergi húsgombóc volt.

A vacsorát, jóízűen elfogyasztottuk. Majd tele hassal mentünk lefeküdni, és eltenni magunkat másnapra….