xxPUSZIxx
Reggel az időeltolódás miatt később keltem a megszokottnál. Az is csak azért volt mert a telefonom csengőhangja felébresztett. Egy számomra ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Mia nyöszörögve kérlelte, hogy vegyem már fel, vagy nyomjam ki. Végül a kis zöld nyilat elhúzva felvettem.
- Igen tessék?
- „Roxana Mertesackerrel beszélek?” – szólt bele egy rekedtes, öreg, férfihang.
- Igen. Miben segíthetek?
- „Tegnap a menedzsere értesített minket, hogy megérkeztek. A mai naptól egészen a fellépés napjáig, minden nap próbát tartunk a színházba. Tizenegy, és két óra között.
- De, már dél van.
- „Siessen, és még időben ide tud érni, mert maga az utolsó.”
- Rendben, köszönöm. Viszlát.
- Viszont látásra Ms. Mertesacker.
Kipattantam az ágyból, hogy gyorsan elkészüljek. Mia is felkelt, de James nem akart 10 perc ébresztgetés után sem. Így a hidegvízhez kellet folyamodnom. Erre bezzeg felugrott, mint a nikkelbolha. Káromkodott egy sort majd sarkon fordult, és leviharzott a lépcsőn. Én a fürdőszobába mentem, hogy lezuhanyozzak. A kabinba lépve magamra engedtem a melegvizet. Mikor végeztem, óvatosan kiléptem a hideg csempére, és a tükör előtt megszárítottam a hajam. Megtörölköztem alaposan, majd a köntösömet magamra aggatva visszatipegtem a szobába. Azt vettem fel, amit James vetetett az „öltöztetőmmel. Mikor megláttam kiterítve az ágyamon, azt hittem elhányom magam. A rózsaszín és a fehér keveréke már égette a szeme. Az egyetlen dolog a nadrág volt benne. Az kifejezetten tetszett. Végül felvettem a ruhadarabokat, a tükör elé álltam, és úgy néztem ki, mint akit lehányt egy egyszarvú. James szerint ez jót tesz az imidzsemnek. Nem értem mit segít rajta, ha úgy nézek ki, mint egy modern Barbiebaba. A magas sarkú az eddigieknél is magasabb volt, úgyhogy óvatosan a sminkes tükröm elé botorkáltam, hogy egy kis leheletnyi sminket kenjek magamra. Még szoknom kell benne a járást. A lépcsőn óvatosan a korlátot markolászva tipegtem le. James elégedetten mért végig, Mia pedig mintha kísértetett látott volna úgy nézett rám.
- Igen Mia tudom, ez nem én vagyok.
- Kicsiszívem. – karolt át a menedzserem. – Ez a showbiznisz. Itt nem te diktálsz, hanem a sajtó. Azt hittem már két év alatt megtanultad.
- Igen tudom, de ez már akkor is túlzás.
- Igen ezt én is tudom, de piszok jól ál.
- Igen, mint egy vattacukor, körülbelül úgy nézek ki. Mindegy mennyünk, mert már így is késben vagyunk
Mikor kiértünk, a taxi már várt minket. Én beültem előre, James, és Mia pedig hátra. Elmondtam az úti célt, a sofőr bólintott, majd bepötyögte, és el is indultunk. A rádióban, egy régebbi számom csendült fel. Ezen elnevettem magam, és örömömben ellenére elkezdtem énekelni, mert boldog voltam, hogy itt Európában is játsszák a rádióban a számaimat. A taxis felváltva nézett rám és a rádióra. Majd ledöbbent, és satuféket nyomva megálltunk az útközepén. Kaptunk kedves szavakat, és dudaszót is, de a sofőr a kesztyűtartóból kivett egy autogram kártyát, ami az én képem volt, majd egy tollal együtt a kezembe nyomta.
- Maga Roxána? - mosolygott
- Igen. – viszonoztam azt.
- A 7 éves kislányom nagy rajongója, és megígértette velem, hogyha találkozok, magával kérjek neki egy autogramot.
- Ez nagyon kedves tőle, már is aláírom.
- Köszönöm szépen.
- Oké, de most már indulhatunk, mert már így is késésbe vagyok. – siettetem, és félek, hogy szegényt megijesztettem
- Máris.
Beindította a kocsit, és egy öt perc múlva már ott is voltunk. Mikor a taxi bekanyarodott a színház elé, már tudtam, hogy jó helyen vagyunk, mert csak úgy nyüzsögtek a fotósok, és a riporterek. Mikor kiszálltam a bejárat előtt, már éreztem, hogy milyen kérdésekkel fognak zaklatni, de nem érdekelt, besétáltam, mintha ott se lettek volna. Bent már javában folyt a próba. James odasétált egy magas szemüveges férfihez, aki nekem valahonnan nagyon ismerős volt. Egy kisidő múlva mikor a menedzserem, felém mutatott, és végre láttam az arcát, rájöttem, hogy ő volt az egyik zsűri két éve a színházban, a válogatón, ahol elkezdődött a pályafutásom. Mindketten visszasétáltak hozzám, és Miához.
- Na Roxy, hogy tetszik? – érdeklődött kedvesen, bár a hangja már mélyebb volt, mint régebben.
- Gyönyörű.
- Igen az, és van egy meglepetésem a számodra.
- Mi? – döbbentem le.
- A drága menedzsered véletlenül kikotyogta, hogy Pink a példaképed.
- Igen?!
- Igen, és nézz csak fel a színpadra ki után fogsz énekelni. - mutatott a pódium felé.
- Az…az…az…. Húúúúú. – döbbentem le. Kérhetek tőle egy autogramot a gitáromra? - nyújtottam a férfi felé a hangszeremet.
- Amit lejön, rögtön. Odaadom neki, addig te elkészülsz.
- Köszönöm.
Hátra szaladtam, ahol egy kedvesen mosolygó szőke, kékszemű, tipikus német lány fogadott. Kezembe nyomta a mikrofont, és pontosan elmagyarázta, hogy, hogyan is működik ez az egész. Mikor megyek fel a színpadra. Hogyan kapcsoljam be a mikrofon. Meg még sok ilyen apróság. Intett mikor elindult a demó, és felszaladtam a lépcsőn, és szembe voltam a most még üres nézőtérrel. Kezembe szorongattam a mikrofont, és mint a két éve a meghallgatáson, most is becsuktam a szemem és csak a dalra koncentráltam, meg hogy jól eltaláljam a hangokat… A végén leeresztettem a mikrofont magam mellé, és kinyitottam a szemem. Most nem a barátnőm, hanem Pink állt előttem hevesen tapsolva. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy megtapsolt az, akire egész életemben felnéztem.
- Anyám, te aztán tudsz zúzni. – dicsért meg az ő különleges stílusával, és tökéletesen, rekedt hangján.
- Köszönöm, te pedig szétzúztad a színpadot, így nem volt nehéz dolgom. – mosolyogtam vissza.
- Brávó, jó döntés volt téged tenni legutoljára. Ettől nem fog nem fog éjfél előtt elaludni, mert felrázod őket. Egyébként Patrick vagyok. – dicsért meg, és segített letipegnem a lépcsőről.
Mikor leértem, mindenki a nézőtéren ült, és a továbbiakat beszélték. Leültem Bruno mellé, és hallgattam. Arról volt szó, hogy holnaptól, pörgősebbnek kell lennie a próbának, mert úgy többször is eltudjuk próbálni, és a hibákat jobban észreveszik és kiküszöbölik. A megbeszéléssel együtt négy órára végeztünk is. A taxi már várt ránk. Gyorsan beszálltunk, és már indultunk is hazafelé. Kint a ház előtt nagyapa beszélgetett egy magas férfivel, majd a pasas egy borítékot nyújtott át nagypapámnak. Mire kiszálltunk, és beértünk, már el is ment.
- Papi ki volt ez a férfi.
- A ma esti programunkért felelős egy kicsi részben. – mutogatta boldogan a borítékot. – Esti program neked és nekem kisunokám. – karolt át.
- Milyen program papa? – döbbentem le.
- Két jegy az esti, jótékonysági Dortmund meccsre. – ne csak ezt a szót ne. Meccs. Ki nem állhatom.
- De… - kezdtem volna bele.
- Semmi de. Már olyan régen voltunk ketten meccsen. Kiskorodba voltál velem utoljára.
- Csodálkozol. Ilyen helyre?
- Roxy ez nekem sokat jelent. – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Legyen, de ez volt az utolsó, hogy én focimeccsre megyek.
- Köszönöm. – ölelt át szorosan.
Öt órakor kezdődik a meccs, és már negyed öt volt. Felmentem, hogy levegyem magamról a vattacukrot, és felvegyek valami normális ruhát. Ha már stílusosan kell öltöznöm. Akkor az legyen a én ízlésem szerint. A hajamat pedig csak kifésültem, majd kivasaltam, és hagytam, hogy természetesen simuljon a vállamra. Papa már lent várt fekete nadrágban, és a Dortmundos mezében. Mikor meglátott egy kicsit elhúzta száját. James is így tett. Végül a nagyi felsegítette a papira a kabátot, és a kezembe nyomta a jegyeket. Kint már indulásra készen állt a kocsija. Nem is értem mi miért is járunk taxival. Óvatosan kitolattunk a főútra. Ahogy láttam a régi épületeket, üzleteket, régi emlékképek ugrottak be a gyerekkormórból, mikor először jártam itt. Egy tizenöt perc múlva megérkeztünk a híres Signal Iduna Parkhoz. Kiszálltunk, és a mozgásérzékelős ajtón keresztül megcsapott minket a meleg, és a frissen nyírt fű illatának keveréke. A jegyszedőnek odanyújtottam a jegyünket, de ő csak bámult rám, míg végül észre nem vette a folyamatos anyázások után, hogy végeznie kellene a munkáját. Felsétáltunk a lépcsőn egészen a lelátóig és ott helyet foglaltunk. Egész közel voltunk a pályához. Körülöttem izzadt, sört vedelő, és szotyit zabáló, káromkodó harmincas férfiak vannak. Apró mosolyt erőltettem az arcomra, nehogy elvegyem a nagyapám kedvét. Nemsokára el is kezdődött a meccs. Kivonultak a csapatok. Az egyik sárga-feketében volt. Gondolom ezek voltak a dortmundiak. A másik együttes kék-pirosban volt.
- Papi. A másik csapat melyik? – érdeklődtem a pálya felé mutatva.
- Barcelona.
- De az egy város. – értetlenkedtem.
- Igen, de a városról kapták a nevüket úgy mint a Borussia Dortmund is.
- Értem. – mosolyogtam. Nekem épp elég, ha ennyit tudok.
A térdemen támaszkodó tenyeremre támasztottam az államat, és szenvedve néztem, ahogy huszonkét izzadta húszon éves az után az egy bőrdarab után szalad. Mondhatom marha izgalmas volt, bár mikor össze-vissza rugdosták egymást, az már nekem is tetszet bármilyen rossz dolog is. Tudni illik, imádom a küzdősportokat. Pankráció, box, K1, és még sorolhatnám. Letelt az első félidő, mondtam a nagyapának, hogy hozok valami ennivalót, felálltam, majd el is indultam. Kettessével szelve a lépcsőfokokat felértem a tetejére, ahol egy ismerős arc integetett. Durm volt az, a srác a repülőről. Visszaintegettem, majd intett, hogy mennyek oda, de az ajtó felé mutattam, hogy kajáért megyek, és elköszöntem. A büféhez siettem, majd beálltam a sorba. Megcsörrent a telefonom. Apa villogott a kijelzőn, rögtön fel is vettem.
- Mi a baj? – ijedtem meg.
- Semmi, semmi, csak azt szeretném mondani, hogy nem muszáj sietned hazafelé, mert nem vagyok egyedül. – dicsekedett.
- Hát? – érdeklődtem.
- Visszamentem dolgozni, és megismerkedtem, egy aranyos szőke nővel.
- Gratulálok, de most le kell tennem. Szia.
- Szia kicsikém.
Én következtem a sorba, így elmondta, hogy mit szeretnék. Papinak egy alkoholmentes sört, és egy szotyit. Magamnak még egy alkoholmentes sört, és egy perecet. Az eleséggel visszasiettem, hogy még kezdés előtt visszaérjek. Papa egy régi osztálytársával beszélgettek valami jó formában lévő focistáról. Leültem, és átnyújtottam a sört, és a magot, majd én is kortyolni kezdtem az italomat. Épp időben értem vissza a kezdő sípszóra. Újabb unalmas negyvenöt perc következett volna, ha nem lett volna vita a játékosok között. Egy helyes, barcelonait rúgott fel egy kínai vagy valami koreai, de a másik focistának se kellet több, felpattant én nekiugrott. A bíró lefújta és mindkettő kapott egy-egy sárgalapot, majd folytatódott az unalom. A hármas sípszó már életmentő volt. Felpattantam, és megindult a tömeg a kijárat felé. A tömegben, valaki megragadta a kezem, és előre segített. A repcsis ismerősöm volt az ismét.
- Szereted a focit? – nézett végig rajtam.
- Nem, csak a papi miatt jöttem. Akit most meg kell keresnem, de köszönöm, hogy kisegítettél.
- Igazán nincs mit, és remélem, még találkozunk. – kacsintott.
- Én is. Szia.
Elindultam a kijárat felé, a nagyapám felkutatására. Aki már kint szürcsölte a megmaradt sörét, a kocsinak támaszkodva.
- Szólni luxus? Már mióta bent kereslek. – förmedtem rá.
- Nekem nem úgy tűnt. – mosolygott.
- Jó nem is érdekel, hogy mire gondolsz, csak menjünk már, mert rohadt fáradt vagyok.
Beszálltunk, és hazafelé indultunk. Mikor hazaértünk én szinte megrohamoztam a zuhanyzót, hogy levakarjam magamról a büdös izzadság szagot. Jó átáztattam a testem, és bő tusfürdővel megmosakodtam. Megtörölköztem mindenhol, majd a már fürdőbe készített pizsamámat felvettem, és bementem a szobába, ahol Mia már nézte a tv-t. Bezuhantam mellé az ágyba, magamra húztam a takarót, és el is aludtam.
Imádom *-* mihamarabb hozd a kövit:)
VálaszTörlésAranyos vagy, köszönöm. Megpróbálom minél hamarabb :D :*
Törlés